Sík Sándor:Cserkészversek
Megyeri hitvallás
Őrt áll a Hold a Nagykevély felett.Ezer sátorban nyolcezer fiúMunkás nap után izmos álmot alszik.Kismagyarország nagyot álmodik.
A völgyben itt-ott pislogó tüzekFöl-fölvetik még fáradt szemüket,És hunyorgatnak: Mire jó?
Állok a dombon s birkózom magammal:Szorongatom a „Mire jó?”-kígyó,Az ezeréves őskígyó nyakát.És a kígyó sziszeg, sziszeg:Mit állsz itt,Te nagy bolond, gyereknél gyerekebb?Mire jó ez a cifra katonásdi?Poéta-álom, gyönyörű hazugság?A görgeteg elébe fekszel-é?Őserdők lángját kézzel olthatod?Foltos hullába támaszthatsz-e lelket?
Nézd, délfelé pokolveres az ég.Tudod, mi az? A pesti éjszaka!Mozik reklámja, kávéházi csillár,Szeméremoltó színpadok tüze,Vadember-tánc őrjöngő forgatagja,Csupasz testeknek festett fénye-szennye,Lihegő, lázas, cigarettafüstös,Villanysugaras, izzó rothadás.Nem látod-e, hogy tántorog beléA céda fénybe minden, ami ép?A nemzet húsa, édes veleje,Haza és jövő és emberiség!
Halál, halál! – Ezek itt alszanak!Meddig virrasztol ifjú álmukon?Hisz véreik, az édes véreik(Tegnap még ifjú-épek, mint ma ők!)Ott ránganak a Sátán ütemén!Odakerülnek ők is! Ha ma nemHolnap talán, vagy esztendő-ilyenkor:Mind ott kering a hullatánc-füzérben,És onnan nevet téged és Megyert,S az ezer-sátor gyerek-mítoszát!Bolond! Bolond! Poéta! Mire jó?
Másfelé nézel? Keletre, nyugatra?Alföld! Dunántúl! Alszik. Minden alszik!És álmaik, merész nagy álmaikMeddig repesnek? Egyiké: a szomszédKövér telkéig, falu végéig;A másiké: hogy eztán tíz garastKaparhasson kilenc helyett;A harmadik: hogy egy collal magasabbSzékbe ülhessen, mint a többiek.Álom, álom! Ki hallja ittA Kárpátok sikongató szelét?Kinek fáj itt, ami téged gyötör?Ki sejti itt Megyernek álmait?Alföld? Dunántúl? Alszik. Vagy halott?S az Isten föltámaszt-e oly halottat,Aki jól érzi a sírban magát?Megyer? Ezeknek? Bolond! Mire jó?
Te még tovább tekintel? Nyugaton,Északon, Délen hordozod szemed?Az Emberiségnek ültetsz új palántát?Főnixet vársz, újjá-kelő világot?Hát nem látod az üstököst az égen,Száz üstököst, vérfarkas hírnököt?
Nem érzed-e, hogy az emberiségMély szívében valami meghasadt?Ember volt mindig ember farkasa,De a farkas is falkában vonít;Most, most a farkas farkast fojtogat,Testvér testvérnek marcangolja torkát,Jóllakott éhest, éhes jóllakottat.Mert ütni fáj, mindenki érzi már.Fáj az ütöttnek, jobban az ütőnek,És mégis: őrült, gazdátlan kezekCéltalanul az izzó levegőbenCsak kaszabolnak, zúznak, irtanak.S míg meggyalázva könyvet és keresztet,Az őrjöngő emberkirályÍzekre tépi teste templomát:Köröskörül a vérsötét egenToronyodnak vigyorgó ördögárnyak:Vörös rém, sárga rém, fekete rém.Halál, halál!Emberhalál és istenalkonyat!Kettérepedt a korhadt földgolyó!Azt véled-e, hogy egypár brit suhanccal,Egy félmaréknyi germán álmodóval,Egy sátoralja vállas kismagyarralA hulló gömböt összetarthatod?A szálló Lelket visszakeltheted?Eredj, bolondos, magad-hitető!Hadd rúgja szét a szürkelábú hajnalA tábortűz haldokló hamvait,Eredj aludni, mint a csillagok,Aludni, mint az Isten. Nincs miért?
S állván a zászlótartó domb fején,Ezer sátor fehér hullámain,Szeges sarkam a vén homokba vágom,Hogy a Vezérdomb fölsajog belé,És ajakammal nyolcezer fiúÉnekel égre vallomást:Hiszek!Hiszek!A tűzben, amely odalent parázslik,És holnap este újra föllobog,És minden este újra föllobog,És föllobog délen és északon,Egy tűz, száz tűz, ezer tűz,És föltüzel – piros zsoltár – az égre,És sápadt arcot rózsaszínre fest,És a szemekbe ősi lángot villant.A tűzoszlopban, amely gyújtatott,Olajmécs volt a katakomba éjén,És tábortűz a lappangó kurucnak.Hiszek a Tűzben, amely eljövendő,Amely a szívek katlanát feszíti,És el nem alszik pernye-szenny alatt.
Hiszek a szélben, fürge cimboránkban,Amely a szemből álmodást söpör,És bacillust a rothadt utcalégből,Lobogót lebbent, lábat táncra szökkent,Nótát fakaszt és vitorlát dagaszt,S tábortüzeink dacos dallamátA Lomnic és a Hargita tövébenFülébe súgja testvértáborokHúnyó tüzét kavaró ikreinknek.
Hiszek a földben, ifjú szép anyánkban,Hogy édesünk, nem morcos mostohánk,És ezer jóval boldog méhe áldott.Tudom, hogy már vajúdik és remeg:Már ideszült körém a semmibőlEzer sátort és nyolcezer fiút.Hiszem, hogy egyszer olyan dalra gyújt,Hogy meghallják a renegát kövek,Szétomlanak a gyilkos Bábelek,A hullamérges város-pörsenésekSzűz bőre hamván fehérre simulnak,És mézes melle újszülött tejénÚj dallal emtet új embernemet.Hiszek!A kevesek egymásba tett kezében,A testvérszóban, a bajtársmarokban,Az érben, mely patak lesz és folyó,S halott tengerbe életet zuhant.A Szépségben, hogy szebb és édesebbA rútnál, és szürkét széppé tehet.A tiszta vízben, hogy sodorni tud,És ragadóbb a szennyvíz-áradásnál.A vízözönben, szeretetözönben,Jóság-galambban, Lélek-Ararátban.
Mert hiszek az Igében,Mely elhangzott a teremtés felett,És testté lett az idők telijében.A Kovászban:Hogy emberségünk lomha derce-lisztjétMégiscsak egyszer élővé keleszti.A Hegyi Beszéd próféta-szavátFalánk idők fertelmes bálna-gyomraHiába nyelte el, lesz még egy harmadik nap,Mikor a mélyből felsüvölt a szó,És nem lesz, aki meg ne hallaná.A Mustármagban, mely kiszóratott,És szívében hordozza a jövőt,Mert újrazsendül minden ezerévben,És odatartja fészkes lombozatjátViharzilálta embermadaraknak,S testvérörömben elfér ágainFehér madár és fekete madárÉs sárga és piros és minden.
A Lélekben hiszek,Amely megzúdul ott, ahol akar.Hiszem, hogy zúdul, akar és teremt,Zúdul s teremt miáltalunk.A Lélekben, amely az élet,Amely tojáshéjat repeszt,Búzaszemet bukkant a hant alól,És sziklából Krisztust kelet.A Lélekben, amely bennünk dörömböl,És az idők méhében harsadoz,És énekel az ajkamon: Hiszek!Hiszek.
És hogyha nem: hát akkor is!Ha mindhiába: akkor is!Ha minden álom: akkor is!Ha minden meghal: akkor is!A szép akkor is szép marad,A tiszta tiszta, rút a rút.Az Igazság igazság akkor is,Ha meg nem látja senki szem.A Szeretet mosolyog és szeret,És a kereszten is király.A tett különb a tunyaságnál,És hol a tépett lobogónálTiszteletesebb szemfedő?
Mert akit egyszer meglehelt a Lélek,Annak mindegy-lom élet vagy halál:Az él és áll és énekel és alkot,Megyeren és Magyarországon,Hét világrészen és a másvilágon,Az Isten őtet úgy segélje. Amen.
Megyeri cserkésztábor, 1926. július
Megyeri hitvallás
Őrt áll a Hold a Nagykevély felett.Ezer sátorban nyolcezer fiúMunkás nap után izmos álmot alszik.Kismagyarország nagyot álmodik.
A völgyben itt-ott pislogó tüzekFöl-fölvetik még fáradt szemüket,És hunyorgatnak: Mire jó?
Állok a dombon s birkózom magammal:Szorongatom a „Mire jó?”-kígyó,Az ezeréves őskígyó nyakát.És a kígyó sziszeg, sziszeg:Mit állsz itt,Te nagy bolond, gyereknél gyerekebb?Mire jó ez a cifra katonásdi?Poéta-álom, gyönyörű hazugság?A görgeteg elébe fekszel-é?Őserdők lángját kézzel olthatod?Foltos hullába támaszthatsz-e lelket?
Nézd, délfelé pokolveres az ég.Tudod, mi az? A pesti éjszaka!Mozik reklámja, kávéházi csillár,Szeméremoltó színpadok tüze,Vadember-tánc őrjöngő forgatagja,Csupasz testeknek festett fénye-szennye,Lihegő, lázas, cigarettafüstös,Villanysugaras, izzó rothadás.Nem látod-e, hogy tántorog beléA céda fénybe minden, ami ép?A nemzet húsa, édes veleje,Haza és jövő és emberiség!
Halál, halál! – Ezek itt alszanak!Meddig virrasztol ifjú álmukon?Hisz véreik, az édes véreik(Tegnap még ifjú-épek, mint ma ők!)Ott ránganak a Sátán ütemén!Odakerülnek ők is! Ha ma nemHolnap talán, vagy esztendő-ilyenkor:Mind ott kering a hullatánc-füzérben,És onnan nevet téged és Megyert,S az ezer-sátor gyerek-mítoszát!Bolond! Bolond! Poéta! Mire jó?
Másfelé nézel? Keletre, nyugatra?Alföld! Dunántúl! Alszik. Minden alszik!És álmaik, merész nagy álmaikMeddig repesnek? Egyiké: a szomszédKövér telkéig, falu végéig;A másiké: hogy eztán tíz garastKaparhasson kilenc helyett;A harmadik: hogy egy collal magasabbSzékbe ülhessen, mint a többiek.Álom, álom! Ki hallja ittA Kárpátok sikongató szelét?Kinek fáj itt, ami téged gyötör?Ki sejti itt Megyernek álmait?Alföld? Dunántúl? Alszik. Vagy halott?S az Isten föltámaszt-e oly halottat,Aki jól érzi a sírban magát?Megyer? Ezeknek? Bolond! Mire jó?
Te még tovább tekintel? Nyugaton,Északon, Délen hordozod szemed?Az Emberiségnek ültetsz új palántát?Főnixet vársz, újjá-kelő világot?Hát nem látod az üstököst az égen,Száz üstököst, vérfarkas hírnököt?
Nem érzed-e, hogy az emberiségMély szívében valami meghasadt?Ember volt mindig ember farkasa,De a farkas is falkában vonít;Most, most a farkas farkast fojtogat,Testvér testvérnek marcangolja torkát,Jóllakott éhest, éhes jóllakottat.Mert ütni fáj, mindenki érzi már.Fáj az ütöttnek, jobban az ütőnek,És mégis: őrült, gazdátlan kezekCéltalanul az izzó levegőbenCsak kaszabolnak, zúznak, irtanak.S míg meggyalázva könyvet és keresztet,Az őrjöngő emberkirályÍzekre tépi teste templomát:Köröskörül a vérsötét egenToronyodnak vigyorgó ördögárnyak:Vörös rém, sárga rém, fekete rém.Halál, halál!Emberhalál és istenalkonyat!Kettérepedt a korhadt földgolyó!Azt véled-e, hogy egypár brit suhanccal,Egy félmaréknyi germán álmodóval,Egy sátoralja vállas kismagyarralA hulló gömböt összetarthatod?A szálló Lelket visszakeltheted?Eredj, bolondos, magad-hitető!Hadd rúgja szét a szürkelábú hajnalA tábortűz haldokló hamvait,Eredj aludni, mint a csillagok,Aludni, mint az Isten. Nincs miért?
S állván a zászlótartó domb fején,Ezer sátor fehér hullámain,Szeges sarkam a vén homokba vágom,Hogy a Vezérdomb fölsajog belé,És ajakammal nyolcezer fiúÉnekel égre vallomást:Hiszek!Hiszek!A tűzben, amely odalent parázslik,És holnap este újra föllobog,És minden este újra föllobog,És föllobog délen és északon,Egy tűz, száz tűz, ezer tűz,És föltüzel – piros zsoltár – az égre,És sápadt arcot rózsaszínre fest,És a szemekbe ősi lángot villant.A tűzoszlopban, amely gyújtatott,Olajmécs volt a katakomba éjén,És tábortűz a lappangó kurucnak.Hiszek a Tűzben, amely eljövendő,Amely a szívek katlanát feszíti,És el nem alszik pernye-szenny alatt.
Hiszek a szélben, fürge cimboránkban,Amely a szemből álmodást söpör,És bacillust a rothadt utcalégből,Lobogót lebbent, lábat táncra szökkent,Nótát fakaszt és vitorlát dagaszt,S tábortüzeink dacos dallamátA Lomnic és a Hargita tövébenFülébe súgja testvértáborokHúnyó tüzét kavaró ikreinknek.
Hiszek a földben, ifjú szép anyánkban,Hogy édesünk, nem morcos mostohánk,És ezer jóval boldog méhe áldott.Tudom, hogy már vajúdik és remeg:Már ideszült körém a semmibőlEzer sátort és nyolcezer fiút.Hiszem, hogy egyszer olyan dalra gyújt,Hogy meghallják a renegát kövek,Szétomlanak a gyilkos Bábelek,A hullamérges város-pörsenésekSzűz bőre hamván fehérre simulnak,És mézes melle újszülött tejénÚj dallal emtet új embernemet.Hiszek!A kevesek egymásba tett kezében,A testvérszóban, a bajtársmarokban,Az érben, mely patak lesz és folyó,S halott tengerbe életet zuhant.A Szépségben, hogy szebb és édesebbA rútnál, és szürkét széppé tehet.A tiszta vízben, hogy sodorni tud,És ragadóbb a szennyvíz-áradásnál.A vízözönben, szeretetözönben,Jóság-galambban, Lélek-Ararátban.
Mert hiszek az Igében,Mely elhangzott a teremtés felett,És testté lett az idők telijében.A Kovászban:Hogy emberségünk lomha derce-lisztjétMégiscsak egyszer élővé keleszti.A Hegyi Beszéd próféta-szavátFalánk idők fertelmes bálna-gyomraHiába nyelte el, lesz még egy harmadik nap,Mikor a mélyből felsüvölt a szó,És nem lesz, aki meg ne hallaná.A Mustármagban, mely kiszóratott,És szívében hordozza a jövőt,Mert újrazsendül minden ezerévben,És odatartja fészkes lombozatjátViharzilálta embermadaraknak,S testvérörömben elfér ágainFehér madár és fekete madárÉs sárga és piros és minden.
A Lélekben hiszek,Amely megzúdul ott, ahol akar.Hiszem, hogy zúdul, akar és teremt,Zúdul s teremt miáltalunk.A Lélekben, amely az élet,Amely tojáshéjat repeszt,Búzaszemet bukkant a hant alól,És sziklából Krisztust kelet.A Lélekben, amely bennünk dörömböl,És az idők méhében harsadoz,És énekel az ajkamon: Hiszek!Hiszek.
És hogyha nem: hát akkor is!Ha mindhiába: akkor is!Ha minden álom: akkor is!Ha minden meghal: akkor is!A szép akkor is szép marad,A tiszta tiszta, rút a rút.Az Igazság igazság akkor is,Ha meg nem látja senki szem.A Szeretet mosolyog és szeret,És a kereszten is király.A tett különb a tunyaságnál,És hol a tépett lobogónálTiszteletesebb szemfedő?
Mert akit egyszer meglehelt a Lélek,Annak mindegy-lom élet vagy halál:Az él és áll és énekel és alkot,Megyeren és Magyarországon,Hét világrészen és a másvilágon,Az Isten őtet úgy segélje. Amen.
Megyeri cserkésztábor, 1926. július